Egyre többen laknak harminchoz közel is szüleikkel. Mivel magyarázható a jelenség? És vajon normális ez?

Lelkiismeret-furdalásból
Van azonban olyan helyzet is, amikor nem azért marad valaki huszonévesen is szüleivel, mert nem tehetné meg, hogy elköltözzön, hanem egyszerűen azért, mert úgy gondolja, ezzel végérvényesen elhagyja családját.

"Testvéreimnek már van családja, külön élnek. Lassan én is készülök kirepülni, de látom, anyu mennyit szenved emiatt. Szívem szerint elköltöznék párommal egy saját kis lakásba, de tudom, anyát ezzel örök magányra ítélem" - meséli Helga (26). "Egyedül nevelt fel minket, erőn felül igyekezett megadni nekünk mindent. Ha én is elmegyek, nem marad senkije. Üres lakásra kell majd hazamennie, és sajnos még barátnői sincsenek, akikkel találkozhatna, mert hármunk felnevelése minden idejét és energiáját felőrölte. Persze tudom, az élet rendje, hogy a gyerekek önálló életet kezdenek, ha eljön az ideje, mégis árulásnak érzem őt elhagyni. Gyötör a lelkiismeret, hogy most eldobjuk, mint egy kifacsart citromot, mert már nincs égető szükségünk mindennapi gondoskodására. Eközben ő kétségbeesetten kapaszkodik belém, mert retteg a magánytól."

Ez a szeretet téves felfogása. Hiszen attól, hogy a valaki elköltözik szüleitől, nem hagyja őket végérvényesen magukra (hacsak nem ez a szándéka, mert elege volt az állandó összeütközésekből, de ez már más kérdés). Ha mindennap, de legalább minden héten felhívja őket telefonon, vagy találkozik velük, biztos jelét adhatja annak, hogy szereti és becsüli őket. Sokszor az elköltözés után még jobbá válik a szülő-gyerek kapcsolat.

Ráadásul Helga nem is tesz jót édesanyjának azzal, hogy a nyakán marad. Amíg vele van, esélyt sem ad neki, hogy önálló, új életet kezdjen. Hogy végre ne kelljen nap, mint nap azon aggódnia, mikor jön már egyenesbe legkisebb lánya. Mert amíg nála lakik, anyja továbbra is felelősségének érzi, hogy gondoskodjon róla. Nem beszélve arról, hogy Helga ezzel biztosnak tűnő párkapcsolatát is megronthatja: ha a fiú nem látja benne az összeköltözésre való hajlandóságot, azt gondolhatja, nem is vele tervezi életét.

A szülőktől való elszakadás problémája viszonylag új keletű dolog. Régen ez egyáltalán nem volt téma, több mint kívánatos volt generációk együttélése: a gazdaság alapegységét a család képezte, csak így tudták megoldani a létfenntartást. A városi lét megjelenése azonban teljesen más életmódot teremtett. A szűkös lakások nem tették lehetővé, hogy szülők, nagyszülők, gyerekek közös fedél alatt éljenek. Mind erősebb volt a késztetés arra, hogy az emberek függetlenítsék magukat az idősebb generációtól. Erre a lehetőségük is megvolt, hiszen önálló keresettel rendelkeztek. A különböző szociális intézmények megjelenése is elősegítette ezt a folyamatot: az óvoda, bölcsőde megjelenésével a nagyszülők felügyeletére már nem volt szükség.

Ez az önállósodási, függetlenedési folyamat azonban a 90-es évek közepétől már nem oldható meg könnyedén. A fiatalok nagymértékben függnek a család gazdasági erőforrásaitól, hiszen nem kapják meg azokat a támogatásokat, amelyekkel elkezdhetnék önálló életüket. Rá vannak kényszerítve szüleik segítségére, akik sokszor erejükön felül próbálják egyengetni csemetéjük útját.

Felmerül a kérdés: érdemes-e egyáltalán kiröppenni otthonról és önálló életet kezdeni, hiszen annyi gonddal, bajjal jár. Ha megvan a függetlenségre való igény, mindenképpen. Hiszen csak akkor tudjuk meg, mire vagyunk képesek, ha saját lábunkra állunk.

Jó is lehet
dr. Antalóczy Tímea szociológus

Bár legtöbben kényszerből élnek együtt szüleikkel harmincévesen is, vannak arra utaló jelek, hogy a több generáció együtt élése újra divattá is válhat. Ez mindenképpen pozitív folyamat.

Sok fiatal kényszerűségből marad szüleivel, aminek oka legfőképp az egzisztenciális bizonytalanság. Bármennyire szeretnének önállósodni, biztos anyagi háttér, szülői segítség nélkül ma ez nagyon keveseknek sikerül. Ez a huszon- és harmincéves számára épp oly frusztráló, mint a szülőnek, aki kénytelen megteremteni felnőtt gyermeke megélhetését. Több generáció együttélése azonban sok szempontból előnyös is lehet a különböző korú családtagok számára – nem hiába volt régen ez a hagyomány. Elsőként a gyermeknevelést említeném: amíg a szülők, vagyis az aktív generáció dolgozik, a nagyszülők tudnak vigyázni a kicsire. Egyre többen jönnek rá – főként értelmiségi körökben –, hogy ebből a régi felállásból mindenki csak profitálhat. A nagymama és a nagypapa olyan értékeket, tapasztalatokat tud átadni unokájának, amelyekre az apa és anya nem feltétlenül képes. Az idősebbek számára is fontos lehet az együttélés, hiszen a róluk való szeretetteljes gondoskodás ily módon lehetővé válik. A n! agycsalád szerepe a gyermek szocializációjában pedig óriási: akármennyire jó is egy iskola, nem tudja azt helyettesíteni. Több generáció együttélése gazdasági szempontból is pozitív hatással bírhat, hiszen egy háztartásban koncentrálódnak a családi javak, a munkamegosztás pedig kiegyenlítettebbé válhat.

Hagyjuk szállni!
A szülőktől való elszakadás már akkor elkezdődik, amikor a szülészorvos elvágja a köldökzsinórt. Az ember biológiai értelemben túl korán születik: a legtöbb állatfajtával ellentétben nem életképes, szüksége van a szülői gondoskodásra, ápolásra. Majd megteszi az első lépéseket, és az anyának rá kell döbbennie, csemetéje önálló lény, saját akarattal. Az évek múlásával a gyerek folyton próbálgatja szárnyait, mire képes egyedül. Mígnem elérkezik az idő, és kiröppen a szülői fészekből, hogy a saját útját járja. Hogy ez az idő mikor érkezik el, nem lehet pontosan meghatározni. A szülő csak egyet tehet: engedi szállni gyermekét.

További egypercesek, archívum: http://www.egyperces.hu